Mozgás: irtó gyorsan és ügyesen fejlődik a mozgása; két hónaposan már tartotta a fejét, hamarosan hasonfekve kinyomta magát :) három hónaposan már próbált forogni, az oldalára sikerült is, sokáig ezt gyakorolta, aztán amikor sikerült hasra fordulni, kinyílt a világ! Mostanában már egymás után több fordulatot tesz, úgyhogy nem lehet egy percre sem magára hagyni! Az ülés is megy, bár egyedül egyelőre még nem tud felülni, csak félig. Állni is szeretne --- na persze! :D A babakocsiban viszont sokszor már fel kell ültetni, mert nézelődni akar. Mászni még nem tud, viszont irtó gyorsan kúszik és mindenhova...mindent elér, amit kinéz magának!
"Beszéd": mamamamamázás, memmemmemmemmezés és bababababázás és jókedvünkben fülsüketítő sikítozás kipipálva :)
Fog: Az első fogacska már útban van! Egyik nap észrevettem egy icipici lyukat az ínyén, másnapra már egy kis csík volt benne a kis hegyes foggal :) Be kell vallanom, amikor ezt felfedeztem, elsírtam magam, mert tudatosult bennem, hogy rohan az idő és annyira hamar megnő a kis kincsem, hogy csak kapkodhatom a fejem :( Én, aki mindig is "egylányos anyukának" készültem, mióta gyermekem van, már tudom miért akar később az ember másodikat...
Evés: 5 és fél hónapos koráig kizárólag anyatejet kapott, aztán egy hirtelen jött tejpara miatt elkezdtük a hozzátáplálást. Szerencsére minden jól ment/megy, naponta kétszer kölespépet eszik gyümölccsel, a többi étkezést (beleértve az éjszakai 2-3 alkalmat is) még mindig a tejci teszi ki szerencsére! Kap már: almát, vilmoskörtét, banánt, répát (nem túlságosan kedveli), burgonyát (egyáltalán nem kedveli). Gyümölcslevek, teák csúsznak rendesen, aminek a közelgő nyár miatt nagyon örülök! Ügyesen kanalaz (mármint kanalazok én a szájába) és ügyesen iszik sokszor már egyedül is cumisüvegből.
Alvás: egy darabig aludt a kiságyában, miután hazajöttünk a kórházból...aztán egyik éjjel egy hosszúra nyúlt visszaaltatás közben az apja szólt, hogy tegyem már közénk, aztán aludjunk, na azóta egy ágyban alszunk hármacskán. Nekem nagyon kényelmes, mert minden rezzenésére azonnal tudok reagálni, nem beszélve arról, hogy nem kell kikelnem az ágyból az éjszakai szopizásokhoz -- így ezeket többnyire félálomban intézzük. A későbbiekre még nincs terv, bár az apja már pedzegeti a külön altatást, de amíg én szoptatok éjjelente háromszor és én osztozom a térfelemen a leányzóval, addig azt hiszem nálam a stafétabot ebben a kérdésben...
Becenevek: kb. mindenhogy szólítjuk, kivéve a nevén :D a leggyakoribbak: Tofi, Tofka, Cica, Nyuszi, Nyunyi, Manci, Mancus
Vitaminok: a nagy kedvencek :D ugye a D-vitamint kapja születése óta. Tavaly decemberben volt egy kis nátha, akkor kapta a Cebion cseppeket, aztán a hideg tél miatt nem hagytam abba az adását, így "beépült" a napirendbe, fürdés és kenekedés után alig várja, hogy cseppentsem a Vigantolt a szájába és kapja a "citromos tejet" kiskanállal :D
Fürdés: az imádott :D jaj, mint egy kis vizipók :D már előtte majd' kiugrik az apja kezéből és sikoltozik, úgy várja, hogy én végre lezuhanyozzak és jöhessen Ő --- igen, együtt fürdünk mi ketten, így a legegyszerűbb és a legszórakoztatóbb! A habot megpróbálja a kis kezébe fogni, de elúszik, úgyhogy vad csapkodásba kezd...
Hiszti: azt kell, hogy modjam: VAN :D illetve :( Néhány hete kezdődött, akkor jelentkezik, ha a kisasszonynak valami nem tetszik pl. arcmosás, arc bekrémezése (de csak az esti, fürdés utánira érzékeny, a napkrémmel kenéssel semmi baja), nyak behintőporozása --- fájdalmas dolgok, mi? :D, valamilyen gyereknek nem való dolog megkaparintás utáni azonnali elvétele...akaratos kis csaj lesz, az már most látszik --- de khm mi mást vártunk?! :) Szomszédasszonyommal, Marcsival beszélgettünk erről, ő maga két lányt nevelt fel. Megkérdezte: "És tudsz vele szigorú lenni?" Válasz: "Ééén?! Áááá..." Most komolyan; ki tudna szigorú lenni egy 6 hónapos tündérrel, akinek még a hisztije is "olyan cuuuki"??? :D
Sophia elmúlt hat hónapos és eldöntöttem, hogy az én lányom igenis megérdemli, hogy saját blogja legyen, hogy muszáj időt és energiát fektetnem ebbe (is), mert az idő repül és nem elég, hogy próbálom a családi életünket fotókkal dokumentálni, nem lehet mindent megjegyezni, MUSZÁJ blogolnom Sophiáról, Sophiának és persze magamnak, hogy a pillanatok ne csússzanak ki a kezeim közül nyom nélkül!
Hát álljon itt elsőként a kislányom születésének története:
Megyünk a kórházba…
2009. október 19-én, hétfő reggel 7-kor volt jelenésünk a kórházban ballonkatéter felhelyezése céljából. Ismét túl egy olyan éjszakán, ami minden várakozás ellenére, fájás vagy bármi, a szülést jelző legapróbb történés nélkül telt el, 6-kor keltünk, összekészülődtünk és irány a kórház. Én nagyon ideges voltam, nem tudtam, mire számíthatok, de reménykedtem, hogy még aznap babázom… bejelentkeztünk a szülőszobán, hogy felvételre jöttünk, egy szülésznő elvitte a papírjaimat, hogy amíg orvos nem jön, ő kitölt mindent. Aztán megérkezett Dr. Csenge Titanilla doktornő, elmondta, hogy mi fog történni velem. A ballonkatéter mechanikai ingert gyakorol a méhszájra, így előidézheti egyrészt a tágulást, másrészt fájásokat indukálhat, de akár a magzatvíz is elfolyhat és beindulhat a szülés. Viszont az is lehet, hogy semmi nem történik, akkor más módszert választanak, lényeg, hogy minden nap próbálkoznak valamivel és ha semmi nem jön be, pénteken császármetszéssel fog megszületni a lányunk. Kaptam hálóinget, át is kellett öltöznöm. Nagyon bizakodóan mentem ki Rolandhoz, elmondtam amit hallottam és vártunk, hogy a szülőszobán legyen hely és megcsinálják ezt a beavatkozást. 9 után meg is történt, nem volt kellemes, a méhszájam még mindig 2111 – es volt. Roland elment vásárolni egy-két dolgot, meg pihenni egy kicsit, sírtam kicsit, amikor elváltunk, olyan elveszettnek éreztem magam. Elhelyeztek egy négy ágyas szobában harmadikként, közel a szülőszobához és ahhoz a helyiséghez, ahol a hozzátartozók várhatják a kisbabák születését. Szobatársaim; egy 39 hetes terhes lány, akinek szombaton elfolyt a magzatvize, de a szülés nem indult be, így folyamatos monitorozás és flowmetria ellenőrzés mellett várta, hogy történjen valami, illetve egy 30 hetes kismama, akinek szintén elfolyt a magzatvize, neki gyógyszerekkel tartották vissza a szülés megindulását. Még aznap lett negyedik lakónk is, ő császármetszésre várt, szintén terminustúllépéses, mint én. Sokat beszélgettünk, így átvészeltem az „egyedül” töltött időt. Mire Roland visszaért, kb. 15-20 percenként furcsa fájdalomra lettem figyelmes, aztán amikor a szünetek csökkenni, a fájások hossza növekedni kezdett, rájöttem, hogy ez AZ lesz. Nagyon örültünk és elkezdtünk sétálni, meg lépcsőzni, hogy kicsit segítsünk a gravitációnak. Róttuk a köröket a folyosón, le a harmadikról, vissza, közben beszélgettünk. Délutánra 5 perces fájásaim voltak, szüleim elindultak Fehérvárról, másfél óra alatt a kórházba értek. Addigra elég fáradt voltam, a társalgóban ültük Rolanddal 3 perces fájásokkal, néztük a látogatókat meg az újszülötteket, akikhez jöttek…beszélgettünk és időről-időre lépcsőztünk egyet. Aztán a 3 perces fájásokból újra 5 percesek lettek és enyhébbek, mint voltak, ráadásul már nagyon késő volt, így szüleim hazaindultak. Rolandot is rábeszéltem, hogy menjen haza, bár nem akart mozdulni mellőlem, de meggyőztem, hogy szükség lesz az energiára a későbbiekben. Ekkor én már éreztem, hogy aznap biztos nem babázom. Megint rámjött a sírás, ahogy búcsúzkodtunk, csak néztem Utána ameddig láttam, mint valami árva gyerek…aztán elmentem lefeküdni, de pihenni nem tudtam, mert egyfolytában jöttek a fájások…fél 4-re aztán az 5 percesek is megritkultak, előbb 7, aztán 10 percesekké, így aludtam 1-2 órát. Mire ébresztett a nővér, már csak 20 percenként jöttek fájások, viszont egy pici magzatvíz elkezdett szivárogni a katéteren keresztül, így reménykedtem… közben hajnal óta sorban jöttek a kismamák szülni, a melegfront megtette a hatását. Mi, akik annyira akartuk már a babáinkat, szinte mindent „végigasszisztáltunk” a kórtermünkben, hiszen ott volt egyik oldalunkon a szülőszobai felvétel, másik oldalunkon a szülőszobák bejárata, láttuk a vajúdó kismamákat, az ideges kispapákat, az aggódó szülőket, hallottuk az izgatott telefonokat; megszületett, ennyi centi, annyi gramm…
Reggeli vizit után azonnal vittek megvizsgálni, a ballonkatéter magától kicsúszott, így az orvos nagyon örült, ez jó jel, azt jelenti, kitágult a méhszáj. Megvizsgált, csóválta a fejét, hát ez a méhszáj még mindig 2111 – es. Elkeseredtem. Megbeszéltük hogyan tovább; amint van hely a szülőszobán, zselés tágítást alkalmaznak nálam, ami kémiai inger a méhszájnak, feladata gyakorlatilag ugyanaz, mint a balloné.
Roland bejött hozzám, isten reggelit hozott, tükörtojásos szendvicset – akkor még nem tudtam, de ez volt az utolsó szilárd étel, amit Sophia születéséig magamhoz vettem. Mondtam Neki, hogy nyugodtan menjen be dolgozni, mert a szülőszobán teltház van, így bizonytalan, hogy mikor teszik fel a zselét és az is, hogy lesz-e hatása.
Aztán 9 óra után nem sokkal jöttek értem, mehetek a szülőszobára. Dr. Stummer János egy fecskendővel felhelyezte a méhszájhoz a zselét, mehetek, várjuk mi lesz. Olvasgattam, rejtvényt fejtettem és egyszer csak belém hasított egy őrületes fájdalom jó hosszan, aztán 3 perc múlva megint és megint és megint… hívtam Rolandot, hogy elmondjam mi a helyzet és hogy legyen készenlétben, de nem akarom, hogy odajöjjön, aztán megint nem történik semmi. Ekkor kb. 10 óra volt, elkezdtem sétálgatni a folyosón, de egyre rosszabb volt minden, már alig bírtam menni, kapaszkodnom kellett, szinte összegörnyedtem a fájdalomtól, úgyhogy egy óra múlva újra telefonáltam, jöjjön, mert nem bírom egyedül és azt hiszem nemsokára szülni fogok…
Azt hiszem szülök…
Roland hamarosan megérkezett, ekkor már ittam a Powerade – et, hogy legyen energiám. Fogtuk egymás kezét és róttuk a köröket, mert sem feküdni, sem ülni nem tudtam. Éreztem, hogy ez más, mint a tegnapi, őrületesen fájt, fájás közben meg kellett állnom, kapaszkodtam Rolandba, sóhajtoztam, sziszegtem, csendben jajgattam… lassan teltek az órák, megpróbáltam lefeküdni pihenni egy kicsit, de a fájások időről – időre összerántották minden izmomat, így nem tudtam egy helyben maradni, mentem vissza sétálni. Roland segített, simogatott, masszírozott és csak jöttünk – mentünk oda- vissza a folyosón… akarta, hogy egyek, de a fájásoktól annyira émelyegtem, hogy az evésre gondolni sem bírtam, aztán egyszer csak éreztem, hogy tényleg hányni fogok, Roland rohant a nővérekhez, adjanak egy zacskót, aztán hozták a tolókocsit, ültettek bele, toltak vissza a kórterembe, mondták, ne menjek ilyen messzire, feküdjek le! Ekkor kb. 2 óra lehetett, mert jöttek vizitelni, ráadásul nagyvizit volt, osztályvezető főorvossal, mindennel, én meg a lábamon alig bírtam állni, de leülni vagy lefeküdni még annyira sem… kapaszkodtam az ágyam rácsába, úgy álltam az orvosok előtt, nyugtázták, hogy a zselé hatásos volt, küldték értem a szülésznőt. Újra mentünk hátra a szülőszobára vizsgálatra és monitorozni. Rolandnak kint kellett maradnia, egy órán keresztül monitorra voltam kötve, Sophia szívhangja tökéletes, fájásgörbém az egekben. A szülésznő már ekkor segített levegőt venni, bíztatott, hogy nagyon ügyes vagyok, én meg csak kapaszkodtam az NST készülék állványába fájás közben, annyira rossz volt feküdni, alig vártam, hogy felkelhessek végre. Monitorozás után jött Stummer doktor és megvizsgált, hurrá már 2 ujjnyira nyitva vagyok (még csak?!), mehetek vissza Rolandhoz. Tovább róttuk a köreinket, egyre fáradtabb voltam és egyre inkább éreztem, hogy ennek már fele sem tréfa, a szülésznő sokszor kijött, megnézte hogy vagyok, a javaslatára elmentem zuhanyozni, eresztettem a meleg vizet a hasamra, így kicsit jobb volt, sőt utána volt egy fél óra, amikor picit jobban éreztem magam. Nemsokára újra éreztem, hogy jó lenne lezuhanyozni, de mondtam Rolandnak, hogy jöjjön be velem, mert félek, hogy elájulok. Ott állt szegénykém és nem tudott nekem segíteni, pedig annyira szeretett volna… percenként jöttek a fájások, ekkor már a zuhanytól sem volt megkönnyebbülés, alig tudtam menni. Roland szólt a szülésznőnek, aki megnézett és vitt az előkészítőbe; beöntés, WC, zuhany és irány a szülőszoba, most már nem lehet sok hátra. Roland is kapott műtősruhát és vonultunk befelé, ekkor volt kb. 5 óra, monitorozás, majd újabb vizsgálat következett, még mindig két ujjnyi a méhszáj, Sophia szívhangja viszont továbbra is tökéletes. Közben megérkeztek a szüleim, a szülőszoba előtt vártak, a szülésznő ment ki megmondani, hogy már bent vagyunk.
Feküdtem a szülőágyon, szorítottam az NST állványt, Roland simogatott, így telt el újabb egy óra, amikor váltás következett a szülésznőknél, akik ketten addig mellettem voltak, elköszöntek, bíztattak, hogy nagyon türelmesen viselem és nagyon jól csinálom és hogy nemsokára baba lesz ebből. Jött egy irtó kedves, fiatal szülésznő, innentől ő volt mellettem és szinte el sem mozdult. Nézte a szívhangot fájás közben, majd később már fájásszünetben is. Hozott labdát, amit egy életre megutáltam, mert próbáltam én a fájást átvészelni rajta, de olyan őrületes fájdalmat okozott a rajta ülés, hogy egy újabb próbálkozás után mondtam, hogy vigyék innen, ne is lássam. Jött az orvos, megvizsgált fájás közben és véletlenül megrepesztette a burkot, a gyerek koponyája teljesen lent. Örültünk, mert elfolyt a magzatvíz, a burok már nem tartja vissza a babát, ez már a célegyenes, egy óra és meglesz a baba. Elindították az oxitocint, iszonyatos fájások jöttek, minden eddiginél sűrűbben. Kérték, hogy próbáljak állva vajúdni, ekkor már jobb lett volna fekve, mert nagyon fáradt voltam és fájt mindenem, de segítséggel felálltam, Rolandba kapaszkodva vajúdtam tovább. Kapaszkodtam Belé, fájás közben martam a kezeimmel a karját, nyakát, ahol értem… Ekkor már kb. 7 óra volt és én, aki csendes, meghitt szülést terveztem, innentől nem bírtam hang nélkül, tolófájások jöttek, Roland tartotta szinte az egész súlyomat, nekem csak arra volt erőm, hogy nyomjak. Néha lefeküdtem picit pihenni, de aztán mindig felálltam, hogy segítsek a kicsi lányomnak. Újra jött a doki, újra megvizsgált, már több, mint négyujjnyira nyitva volt a méhszáj, azt mondta még egy fél óra maximum és meglesz a baba. Ordítottam a fájdalomtól, ekkor már feküdtem, félpercenként nyomnom kellett, ilyenkor Roland és a szülésznő segített felülni, remegtem az erőlködéstől és azt hittem, már nem bírom tovább, de mindig jött az újabb és újabb fájás és nem volt időm feladni, nyomtam… nyomtam, néztem Rolandot és láttam, hogy nagyon büszke rám, ha rosszul vettem a levegőt, mindig nyugtatott, a szülésznő is bíztatott. Megint rengeteg idő eltelt, már fél 10 volt, amikor újra megvizsgált a doki és úgy döntött, hogy szükség lesz a császármetszésre, mert valami miatt nem tud kibújni a kislányunk. Egyből észhez tértem, pedig már szinte nem is voltam magamnál. Kérdeztem az érzéstelenítéssel kapcsolatban, meg hogy bent lehet – e a férjem, a szülésznő elmondta mi hogy fog történni, közben kellett hívni az ügyeletes főorvost, hogy jóváhagyja a műtétet. Vegyes érzések kavarogtak bennem; egyrészt nem akartam a császárt, láttam Rolandon is, hogy aggódik, a műtőbe nem is jöhetett volna be… másrészt úgy éreztem, nem bírom tovább, ha nem szűnik meg a fájdalom. Megérkezett Dr. Drozgyik Csaba főorvos, fájás közben megvizsgált és mondta, hogy rosszul van beékelődve a baba feje, nem csoda, hogy nem tud jönni, hiába van jó helyen. A következő fájáskor egyszerűen megfordította odabent a gyereket és mondta, hogy lábakat a lábtartóba, meg fogom szülni ezt a gyereket, szedjem össze minden erőmet és segítség nélkül nyomjak amennyire csak bírok. Hang nélkül, mert attól is elmegy az erőm, ha kiabálok. Az oxitocint maximumra tolta, a kezeimet rátette a lábtartó vasaira, vegyek nagy levegőt és csináljam. Ránéztem Rolandra, láttam, hogy elfordult, már nem bírta nézni, hogy szenvedek, csak tartotta a fejemet. Nyomtam, ahogy bírtam, de nem történt semmi, csak őrületesen fájt. A következő fájásnál újra mondta mit csináljak, nyomtam, ahogy bírtam, szedjem vissza a levegőt és ne hagyjam abba, csak nyomjam. Ott volt a kezében a gyermekem koponyája, a következőre meglesz. Egy fájás alatt két levegővel hármat bírtam nyomni, aztán újra… a negyedik ilyen szériára kint volt a feje, nyomtam és jött a kis teste, már sírt is fel, tisztították az orrát, száját és tették is a hasamra. Azonnal abbahagyta a sírást, én meg zokogtam, csak néztem, nem hittem el, hogy megvan és az enyém, a miénk!!! Roland vágta el a köldökzsinórt és vitték megtisztogatni, öltöztetni, aztán kivihette megmutatni a szüleimnek. Hozzám pedig visszatért Dr. Stummer, hogy összevarrja a gátsebet. Akkor jöttem rá, hogy csináltak gátmetszést, méghozzá jó nagyot kellett vágni. A méhszájam hiába volt 5 ujjnyira nyitva, mindkét oldalon megrepedt, így azt is varrni kellett. Azt gondoltam, a szülés után ez már meg sem fog kottyanni, de mivel az injekciótól eleve irtózom, már a körbeszurkálástól nagyon szenvedtem… arra gondoltam egész végig, hogy ha ennek vége, akkor tényleg vége, pár perc, kibírom és kész. Nem mondom, hogy közben nem kérdezgettem a dokit félpercenként, hogy mennyi van még… de egyszer csak tényleg vége lett. Utána visszakaphattam Sophiát és így hármasban 2 órát kellett eltöltenünk a szülőszobán megfigyelésen. A szülésznő segített mellre tenni és a kicsikém azonnal elkezdett szopizni! Úgy éreztem tele vagyok energiával, mintha nem is szültem volna. A szülőágyról egyedül másztam le és ültem át a tolószékbe, Roland ment átöltözni, engem meg toltak az új szobámba, végre a babás részlegre!!! Kétágyas kórterembe költöztem másodikként, Roland elrendezte a cuccaimat és maradt egy picit velünk. A kicsikénket nem volt szívem a kiságyba fektetni, miután nemrég még a pocakomban volt, így egy ágyban aludtunk (és ez így is maradt végig a kórházban). Roland hazament, de nem tudott aludni, persze én sem, így SMS – eztünk még. Mindketten annyira boldogok voltunk, hogy egyszerűen nem tudtunk pihenni. Aztán valahogy elaludtam, de rengetegszer felébredtem, csak hogy nézegessem Sophiát és hallgassam ahogy szuszog. Egy óra múlva már mentem ki WC – re, reggel a nővérek hitetlenkedtek, hogy nem is szédülök, nincs semmi bajom, pedig volt – iszonyatosan fájt a gátsebem…
Kórházi napjaink
Viszonylag gyorsan teltek a napok, hiszen mindig volt valami tennivaló; szopi, tisztába tevés, ismerkedés, látogatók, folyosói dumcsik a többi (már ismerős) anyukával… Roland szabit vett ki és amennyi időt csak tudott, velünk töltött. Szobatársam, Alíz egy nagyon szuper csajszi volt, egy nappal előttem szülte meg a kisfiát és volt már egy 2 éves kislánya, úgyhogy rengeteget segített és sokat beszélgettünk. A csecsemős nővérek, szülésznők mind nagyon – nagyon kedvesek, segítőkészek voltak, minden arról szólt, hogy én és a kisbabám nyugodtan pihenjünk, lábadozzunk, érezzük jól magunkat.
A kórházi koszt meglepetésemre nagyon finom volt, bár az evést nem tudtam túlzásba vinni, sokáig nem volt étvágyam, azért ha leves volt, azt mindig megettem illetve rengeteg folyadékot ittam, hogy legyen tejem. Sophia annyira ügyesen szopizott, hogy a harmadik nap hajnalára belövellt a tejem, onnantól aztán még nagyobbakat tudott szopizni!
Apró szépséghibája volt a dolognak, hogy Alízék csütörtök délután hazamehettek, nekem még szombatig maradnom kellett, aggódtam, hogy ki jön mellém szobatársnak. Hát az aggodalmam nem volt alaptalan, péntek reggel megérkezett egy cigány pereputty, szinte sokkot kaptam, nem hittem el, hogy az utolsó napomat így kell majd töltenem a kislányommal… majdnem sírva hívtam Rolandot, hogy jöjjön be és segítsen. Én ébresztettem, de nagyon hamar megérkezett, azonnal intézkedett és annak ellenére, hogy mindkét V.I.P. szoba foglalt volt, az egyik nővér 5 perc múlva ott termett mellettünk és már mehettünk is át egy egyágyasba. Iszonyatosan hálás voltam, végre egyedül lehettünk, Roland is annyit lehetett bent, amennyit csak akart, anélkül, hogy bárki ferde szemmel nézett volna ránk. Így szuper lett a péntekünk is és már nagyon vártuk a másnap reggelt, hogy a viziten kimondják az áment a hazamenetelünkre. Így is lett, vizit után azonnal kiszedték a varrataimat, ami nagyon nem volt kellemes, utána megint tyúklépésben közlekedtem egy darabig…ezután már csak a gyermekorvost vártuk, hogy Sophiát is megnézze. Ez délben meg is történt, mindent rendben talált. 150 gramm híján a születési súlyunkkal bocsátottak minket haza (azóta már meghaladtuk). Roland is ott toporgott már mellettünk, aztán szüleim is megérkeztek, fél kettőkor megkaptuk Sophia egészségügyi kiskönyvét és irány haza!!! 5 napja nem szívtam friss levegőt, beleremegtek a lábaim is, annyira jól esett kint lenni és annyira boldog voltam, hogy végre teljesen mienk lehet a kis hercegnőnk, elkezdhetjük az igazi, közös kis életünket…
A túlhordás, a kórházba kerülés és Sophia megszületése sok mindenre megtanított engem / minket. Türelmet és alázatot tanultam, azt, hogy bizony nem lehet mindig minden úgy, ahogy azt én elképzeltem. Rájöttem, hogy akármilyen elképzeléseim és félelmeim voltak a szüléssel kapcsolatban, előre ezt nem lehet elképzelni, mert minden képzeletet felülmúl mind fájdalmában, mind a szépségében. Szülés közben muszáj volt azt és úgy tennem, amit és ahogy mondtak, itt nincs önfejűség, egyszerűen alá kellett vetnem magam annak, amit tennem kellett. De ha Drozgyik főorvos úr nincs ott és nem ragaszkodik ahhoz, hogy meg tudom szülni a gyermekemet, akkor biztosan megműtenek, pedig mindig is ellene voltam, csak hálás lehetek azért, hogy minden úgy történt, ahogy terveztem. És igazából ehhez semmi másra nem volt szükség, csak szakmai hozzáértésre és emberségre, arra, hogy higgyen bennem és bíztasson mindenki, aki körülöttem azon fáradozott, hogy ez a kis csoda világra jöhessen természetes úton. Amilyen elismeréssel a szemében nézett rám a főorvos miután megszültem Sophiát, rájöttem, hogy akárhányadik szülését is vezeti le ez az orvos, mégsem vált rutinná, tud büszke lenni magára és tud büszke lenni a nőre, akinek világra segítette a gyermekét. Ez nagyon jó érzés volt. De a legnagyobb elismerés mégis a férjemet illeti, aki minden félelme ellenére olyan keményen állt helyt mellettem, hogy újra rá kellett jönnöm arra, hogy a legjobb döntésem volt az, hogy Hozzá kötöttem az életemet és tudom, hogy bármi történik innentől velünk, a legnagyobb nyugalommal bízhatom Rá magam és a gyermekünket. Azt a büszkeséget és szerelmet, amit a szemében láttam, míg küzdöttem Sophiáért, sosem fogom elfelejteni, Nélküle ezt nem tudtam volna végigcsinálni!
Szóval 2009 október 20-án, 22 óra18 perckor megszületett kislányunk, Sophia Elena 53 cm-rel és 3960 gr-mal! Eddigi életem legboldogabb pillanata volt!
